Tarlós István főpolgármester szerint a gazdaságos üzemeltetés és a felszámolás elkerülésének érdekében összevonnák  az állatkertet és a vidámparkot. Nos, úgy gondolom, hogy ez az ötlet az elmúlt évek baklövései után egyszerűen zseniális és útmutató lehet több önkormányzati cég jövőjére nézve is. Ugyanis, Budapest főemberének felvetése egy kis ötletroham után olyan hellyé teheti a Fővárosi Vidám Állatparkként továbbüzemelő vállalkozást, ami látogatottságban és hírnévben túlnőhet még az amerikai Disneylanden is…

Tulajdonképpen, nem is kell mást tenni, mint a mostanában hangoztatott népszerű kifejezéseket és EU-s pályázati irányelveket átültetni a gyakorlatba. Ilyenek például a szinergia, a biodiverzitás és az energia újrahasznosítás. E fogalmak zászlóvivői végre, a projekt keretében megélhetik majd a szavak mögötti valós tartalom élményét.

Kezdjük a szinergiával, ami alapvetően együttműködést jelent, de mostanában a meglévő erőforrások egymást segítő alkalmazását értjük rajta. Ennek alapvetően önmagában szép példája a két hely összekapcsolása, de ez csak a kihasználható lehetőségek kezdete. A továbbiakban meg kellene fontolni a hüllők és az egzotikus növények átköltöztetését a már meglévő Dzsungel Mese Parkba, ami a kígyókkal és a krokodilokkal még autentikusabbá tenné a tréfás dzsungel vasutat.

Ennél merészebb szinergikus elképzelést valósítana meg a ragadozóknak otthont adó barlangvasút és a rovarokat befogadó elvarázsolt kastély, ahol mókás óriáspókok vonzanák be a horror filmeken edződött látogatókat. Izgalmas többletélményt adhatna a dolgok fogalmi egyesítése is, így átkerülhetne az állatkertben lévő parasztudvarba a csocsó, a boxgép és a bika, aminek még a kecskék és a tehenek is örülhetnének. A hullámvasút állandó karbantartási igényei pedig enyhíthetőek lennének, ha a sziklára, mint támasztékra telepítenék rá.

A fenti szempontok érvényesítése már előre vetítik a biodiverzitás elvét, s ezt tovább gondolva a biológiai sokszínűségnek is szép példája lehetne a Vidám Állatpark. Ennek megfelelően a körhintán a már lepusztult műanyag lovakat élő zebrákra, antilopokra és zsiráfokra kellene cserélni, míg a meghajtást az energiatakarékosság érdekében az amúgy is több mozgásra vágyó elefántok végezhetnék. Ugyanez megvalósítható lenne a polip áttelepítésével az állatkerti tóba, ahol a vízilovak adnák a hajtóerőt.

És ezek még csak a bemelegítő ötletek, melyek azonnal felvetik egy eseti bizottság azonnali létrehozásának szükségességét. A tanácskozás külső tagjaként javaslom meghívni az IGMT Kft., a Közgép Zrt. és a Tokaj Kereskedőház Zrt. szakértőit. Ha ez időben megtörténik, akkor gyorsan kiírható lesz a minimum 5 milliárd forint összegű kivitelezési pályázat, de a Magyar Turizmus Zrt. addig is rendelje meg a plakátokat a MAHIR Cityposter Kft-től…

Egy apró falusi iskolában tanító ismerősöm mesélte, hogy a pedagógus életpályamodell várható elhalasztásának bejelentése után az igazgató a tantestületi értekezleten közölte, aki sztrájkolni mer, azt elsőként fogják meneszteni januárban, amikor állami kézbe kerül az intézmény. Azóta még egymás között sem nagyon mernek beszélni erről, mert soha nem lehet tudni, ki melyik oldalon áll.

Természetesen, nem állítom, hogy ez minden iskolában így történt, de az biztos, nem lepődtem meg amikor Hoffmann Rózsa a hétvégén azt nyilatkozta: „Nem tapasztalt sztrájkhangulatot az iskolákban.” A magyar oktatás ügyeletes Pallas Athénéje fel is bátorodott az egyetértő csendnek vélt hallgatáson, s rögtön meg is állapította, a feszültséget kizárólag a szakszervezetek generálják, akik eléggé el nem ítélhető módon, előre megfontolt szándékkal félretájékoztatják a pedagógusokat.

Ez a kijelentés viszont elég sokat elárul az orbáni retorika ismerőinek a januártól állami kézbe kerülő intézményekben oktatók jövőbeni véleménynyilvánítási lehetőségeiről. A szakszervezetek pedig valószínűleg két dolog közül választhatnak: vagy beállnak a sorba, vagy előbb-utóbb tagság nélkül maradnak, hiszen nem lesz olyan tanár, aki vállalná a nemzeti mindennel egyetértés irányítása alatt a kakukktojás szerepét.

Ennek köszönhetően aztán könnyedén megvalósulhatnak majd az államtitkár asszony Csipke Rózsika álmai az iskolaköpenyről, a poroszos fegyelemről, a nádpálcáról és a hitoktatásról. Persze, előbb-utóbb lesz majd életpályamodell is, csak előbb meg kell oldani az olyan sokkal sürgetőbb problémát, hogy történelem órán mit is tanítsanak a demokráciáról és a szólásszabadságról...

A cica és a nénózás ugyan hiányzott, de a hétvégi békemenet képei valamiért mégis a Wag the dog, avagy az Amikor a farok csóválja című filmre emlékeztettek. A párhuzam ugyan sántít egy kissé, hiszen a (miniszter)elnök nem szexbotrányba, hanem az egyik kedvenc tettestársa által elfuserált gazdasági helyzetbe keveredett, de úgy tűnik a háború nem csak az Egyesült Államokban hatásos figyelemelterelő manőver.

Ó, nem állítom, hogy a menet élén haladó Bayer-Bencsik duó mögött pusztán egy filmes trükk lett volna a sokaság és hangeffekt az "éljen a magyar szabadság, éljen a haza...", de a nem létező háborús helyzet ellen a kormányt védelmező tömeg valahol mégis csak áldozata egy szemfényvesztő kommunikációs szélhámosságnak. Igaz, az érme kétoldalú, hiszen a kormányzati háborús eposzra, mintegy lelki mentőövre szüksége is van a 2010-es fülkeforradalom még megmaradt csapatainak, hogy tovább élhessenek a jól döntöttünk és velünk minden rendben megnyugtató világában.

Így lassacskán az ország egyre nagyobb szelete szakít a hétköznapok szürke valóságával és válik a regék és mondák világába tartozó történetek szereplőjévé. Kétségtelen, hogy a fiktív tudati lét legaktívabb zászlóvivői a jobbszélen találhatók, ahol emberek százai-ezrei élik mindennapjaikat a gonosz pénzügyi lobbik (értsd zsidók), a kommunisták (értsd zsidók és bűntársaik) és a cigány bűnözők elleni lankadatlan verbális harcban. Bár, a Fidesz hívő tagozatának október 23-án felvonuló tagjai a politika fantasy birodalmának más mezején állnak ütközetben, de az ellenség itt is egy sötétben bujkáló, a magyarok vesztét akaró, aljas pénzügyi szervezet.

A helyzet a baloldalon sem sokkal jobb, ahol gaz náci hordákkal és az önkényuralmat építő kormánnyal riogatva próbálják feledtetni a még hadra fogható maroknyi haderővel a nyolc év akár hungarikummá is minősíthető baklövéseit, bízva abban, hogy az elszámolás és a bocsánatkérés a csatazajban végleg megúszható. A tudatosan a tényekhez ragaszkodó állampolgár pedig lassan úgy érzi, nem otthon, hanem hadműveleti térkép e táj, aminél még egy osztrák vendéglő mosogató teknője is boldogabb jövőt ígér.

A kalandvágyból itthon maradóknak azonban egy dolog mégis csak a fordulat jele lehet: a kormánynak az IMF ellen meghirdetett háborúja immár látványosan a viccbéli második boríték kibontása. Igaz, a hosszan tartó első időszaka után nehéz megítélni, mikor jön a harmadik...